Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. október, XIII. évfolyam, 10. szám »




„Vetített kép illúzió”
Vers, lét, játék

Kinde Annamária: Szandra May kertje. Mentor, 2002.
Az alcímben foglaltak csak némi megszorítással, és nem csupán pozitív értékstruktúrájukban jellemzik Kinde Annamária új verseskönyvét. A befogadót ugyanis, s a recenzenst még inkább, nemritkán a belefeledkezésből a bosszúságba fordítja vissza a kötet egynémely opusza. A belefeledkezés természetesen a jól eltalált, frappáns megfogalmazásnak, a mély gondolatiságnak és az alapos formanyelvnek szól, de a bosszúság éppen ezek következtében válik igazán terhessé egy-egy hanyag vagy elsietetett, nyelvileg erőltetett vagy gyönge poénra leszűkített versnyelv láttán. Mielőtt részletesen szemügyre vennénk az így talán elsietettnek tűnő ténymegállapításokat, talán annyi már előrebocsátható, hogy az említett tényezők konstellációja alapján mindenképpen egy érdekes olvasói kaland ígéretével számolhatunk. Annál is inkább, mert rögtön más következtetésekre is juthatunk, ha sikerül túllátni egyes versek, verscsoportok frazeológiai következetlenségein, vagy egymást sokszor címében összekapcsoló, de teljesen különböző hangulati és dikciós elemekből építkező struktúráin, s főképp, ha elfogadjuk, hogy a kötet szövegeit újraolvasva már rövid időn belül is némileg változhatnak benyomásaink.
A Szandra May kertje titokzatos kötet, akárcsak a címadó vers által benne felvázolt, komor tónusokba burkolódzó, de várakozó, májust váró világ. Titokzatos szövegei gyakorta foszlányokban maradnak, amelyek folyamatos önreferenciális szintkeverésekkel küzdenek a vers, a létezés és a játék kategóriái között. Ha a verseket lírai monológként vagy akár társadalmi helyzetversként olvassuk, rögtön szembeötlő az a nullgravitációs egységkép, amely inkább csak hiányként tapasztalható a szerkesztettségre és a versbeszédekre vonatkoztatva egyaránt. A körülbelül öttucatnyi versanyag széles differenciáltságban van jelen a kötetben, s elsősorban nem a tartalmi rekeszekre, de a versbeszédekbeli erőteljes különbözőségekre gondolok, amelyeket nem old fel teljességében egy-egy tudatos ciklushatár. Ezeket, mármint a ciklusokbeli, poétikai dikciós– és formakülönbségeket lehet akár gazdagságként is értelmezni, de a változó műfajú, szerkezetű és modalitású művek első olvasásra inkább darabkákból összeálló elem, mintsem formai nagykompozíció hatását keltik. A költészeti sokoldalúság, amely például az előző évtized közepére egyértelműen állította Kovács András Ferenc költészetét a lírakánon lehetséges centrumába, az irodalomtörténeti interpretációk legfontosabb kérdésirányait és elvárásait is összegezte, amikor a páratlanul sokrétű formakészlet, az intertextuális technikák, a költészeti mnemotechnika, valamint a versbeszéd és a különböző maszkok cserélhetősége kapcsán önnön hermeneutikai meghatározottságaira is figyelt. Kinde esetében nem véletlen az allúzió, hiszen ezeknek a jegyeknek lényeges hányada itt is már egyre hangsúlyosabban van jelen, de úgyszintén kettősségében ellentételezi egymást, amint inkább kísérletező sokszínűségről, és nem tökéletes sokoldalúságról beszélhetünk. A kötetet műfajilag és ritmikailag is a hibrid műfajiság jellemzi, amennyiben kötött és szabad formákat éltet egymás mellett, ahol egyaránt megfér a szabad vers és a szonett, vagy a formabontó, illetve az archaikusra rájátszó, magyaros ritmus. Ezekben a néha értelmetlen képiség kavalkádja nem dada vagy abszurd jellemzőkkel él, de a neoavantgard tanulságait pozitívan ötvözve tárul fel, egy olyan teremtett világban, ahol a kvázi-létezés temérdek dimenzióiban mozgathatók az emblematikus hősök vagy antihősök. Mindazonáltal semmiképp sem néhány avantgárd gesztussal homogenizált nyelvi egységből épülő szövegirodalom a Kindéé, de nyitott játéktérben formálódó líratípus inkább, amely nem mindig kapcsol öszsze, de nemritkán szétzilál, s amelyiknek egyik elsődleges technikája a képi és nyelvi, sokszor automatikus kompozíció, amely gyakran a spontán asszociáció hatáselemeire épít. A színes kavalkádszerűségben az üzenet így néha zátonyra is fut, legalábbis kevéske visszhangra lel, amennyiben frekvenciái az erőltetett, erős akarásban és a versnyelvbeli szinte anarchikus nemtörődömség szabadságeszményében ritkán öltenek közösen testet. Kinde első köteteire is már jellemző volt, amit a kritika szóvá is tett, hogy gyakorta túl sok vers-kontúr egymásra-helyeződésének az eredményeképpen az egyes ciklusok végén a hangsúlyos és egyedinek szánt arcélek eltűntek, s csak vonalak tömkelege maradt. A felszínen való túllátás, mint másfajta látás ezért a versekben csak a többszöri olvasat hatására elevenedik meg, a már említett arcélekbeli azonosságok látszathatásának következményeképpen. A kötetbeli verseknek ezért nem tesz jót, ha egyhuzamban olvassuk őket végig. Érdekességük éppen abban áll, hogy minél többet olvasunk át belőlük egyhuzamban, annál kevésbé tudunk odafigyelni az előzőek gondolati feszültségtereire vagy csupán groteszk, neoavantgárd vonásaira, finom elhajlításaira vagy éppen erőltetett képformálásaira és rímeire, s továbblépünk esetleg ott is, ahol célszerű lenne elidőznünk, kitartó, lassú olvasással próbálva értelmezni a korpusz egyedi darabjait.
Mindazonáltal a történetet formáló narrációs pontok és összefüggések keresése elválaszthatatlan az így konstituált receptív folyamatosság igényétől. Mindjárt a kötetet nyitó darabokban két kvázi-figura jelöli ki deiktikusan a műveket átfogó értelmezési keretet, visszautalva őket gyakorta az önmagukért való olvasásból a valami részeként való olvasás önnön intertextuális és pszichológiai háttérországába. A játék is életjáték lesz, tehát semmiképpen sem önfeledt, önmagáért való játszadozás, hiszen állandóan beszüremkedik ebbe a térbe a valós élet hiányosságai és abszurditásai feletti keserűség. A nyelv játékos előrelépése ugyanakkor nem mindig tudja, ennek megfelelően célirányosan, ellenhatással növelni a spektrumok létrejövő feszültségtereinek kihangsúlyozását, de sokszor kioltja a versszöveg többrétegű utalásrendszerét, s az értelmezésekben a rezignációt is csak valami szordínós visszhangként engedi éltetni. A keserűség algoritmusa a valódi élet történeteiben is helyet kér, így a szerelemben, a nemek cseppet sem felhőtlen viaskodásában, a bensőbb életterek, a társ, a gyermek viszonylatában egyértelműen harmóniára vágyó attitűdben éppúgy, mint a szakmai, mindennapi élet kimerítő vágyálmait beárnyékoló kisszerűségben, vagy a középszerűségből felnőni nem tudó környezet fojtogatásaiban is. A tér minden esetben szintezett, az egyértelműségtől az olvasói attitűdök is legfeljebb csak pillanatokra várhatnak megoldásokat, sokkal inkább jellemzők a kaleidoszkópszerű összecsukódások, szétesések, amelyek viszont pillanatnyi hangulatukkal is képesek felkelteni az érdeklődést, s megteremteni a térképszerű sokirányú kiindulási pontokat. Amint kialakul egy kompakt helyzet, összeállnak az értelmezésháló alapvető csomópontjai, s ez elegendő alap a reményteljes folytatásra mindaddig, amíg van formai, ritmikai vagy hangulati háttér. Gyakran azonban ezekkel egyidejűleg fel is borul a vélt rend, s a fragmentáltság lesz jellemző, amely elkerüli az evidens (csak releváns) válaszokat. A kommunikáció váratlan, érdekes, de a mai versnyelvben már megszokott megoldásainak a szintézise a különböző verselésű és műfajú poétikai attrakciók így nemcsak felkeltik az értelmezői/ értői kíváncsiságot, de tovább is éltetik azt a szövegek egymásrautaltságában, a szövegközöttiség összefonódó hálójában pedig csak a kötetbeli ciklikus hármasság szab jól látható mezsgyét az amúgy (nem mindig) eltérő versbeszédnek. Az említett újraolvashatóság pedig éppen ezek révén válik mély rétegeket felforgató, aktív élménnyé, amint a kötet gerincét adó versek – főképp a Szandra hiúzoknak beszél, és részben az Eszter királylány végül megpihen ciklusokból – a legtöbb esetben sikeresen biztosítanak ennek új és új alapot.
A néhány címbeli referenciákat túllépő tartalmi következetlenség, vagy a ritmikai tényezők hiányossága leginkább csak az utolsó ciklus darabjait jellemzi. Itt a túlírt képek vagy a motivikus ismétlődés helyét átveszi néhány gyermeki beszédmódban írt önportré vagy archaizáló-imitáló vers, amolyan keserű töltőanyag, amely viszont nemhogy kinyitná az alkotás szemléleti spektrumát, de olykor létjogot ad bárminemű költői henyeségnek (Megrészegedni végre; Magyaritatós). Arra már utaltunk, hogy a nem eléggé kimunkált humor sokszor öncélú poénokká válik, amely rosszízű gegként pukkad szét ott, ahol nincsen érzelmi, hangulati tere. Kioltódik mindjárt, ahogyan megtörtént. Hatása akár a vakué, a felvillanás ígérete után a sötétség csak fájóbb, bosszantóbb (Nekünk magyar karácsony; Legel a nép; Jó lesz nekünk, ha majd szülünk). Kindénél azonban legalább ennyire megfigyelhetők a kidolgozott, finom öltések is, amelyek megpróbálják elkerülni a skeccsszerűen egybedolgozott, durván és nagyvonalakban összeszőtt posztó foszlányszerűségeit, amennyiben legtöbbször az összpontosított figyelem szervezi az írásokat.
A Szandra May-versekre jellemző feszesség vagy a hangulat-lírai elemekkel tarkított dalszerűség a jól kidolgozott, formailag is merész, önálló helyet kérő versek sorát gazdagítja (Szandra May felnő, választ, s eltűnik; Szandra May emlékezik a sivatagra; Tom Vanguard verse a bizonyosságról; Nem jön a kedves; Isa). Szandra May nem egy teljességében kidolgozott alteregó, a laza utalásrendszerben nem is találunk igazi nyomot kilétének valamiféle szilárd bizonyosságára, de maga a szerző is inkább tudatosan árnyalja különböző alakjait az evidenciák nyersességeként esetlegesen felfedezni vélő olvasói azonosítás-kísérletek elől: „És Szandra May nem kicsoda, / Nem valaki, egy nő csupán. / Álldogál egy halom fölött, / Mint én vasárnap délután.” Ugyanakkor a belső szálak, amelyek megteremtik a narráció linearitásának és a szerzői azonosulásnak a kereteit, jól kivehetően vannak jelen egyes verssorokban: „ül a szobában s írja verseit sorra / egy májusi lány akit elképzeltem / rég” (Szandra May kertje); „Szandrát ha bántják, szenvedek. / Neki nem fáj, hisz védem én.” (...) „Szandra torkomban felnevet” (...) „Szandra May hangja eltörik, / Már nincsen is, ha nem hiszed, / Hogy nem lehet, és megszökik, / Ha karjaidba nem veszed” (Szandra May felnő, választ, s eltűnik). A kötet egyik legjobb – első cikluscímet is adó – költeménye (Szandra hiúzoknak beszél), amely a folyóiratokbeli közlések során még ’Cindy a hiúzokhoz beszél’ formában jelent meg, szintén erről tanúskodik. Túl egyszerű is lenne a kötet szereplőit, a legalább két, jól megkonstruált, angolszász nevekre hallgató, kissé romantikus kvázi-hőst csupán valamiféle alteregónak beállítani. A nevek, jól működő maszkként hangulatiságukban is elegendőek a vélt vagy valós asszociációs rendszerek kiteljesedésére, amelyeket viszont néha kisajátítólag, az értelmezés hangulati síkra figyelő tényezőit rövidre zárva zavar meg az amúgy eléggé adekvát illusztrációk némelyike. A homályos életszegmensek, Szandra kertje, a völgy a kis házzal, a visszatérő hiúzmotívumok vagy a sivatag, mely áldott, mint a szomjúság, a szenvedés, mert „képeket vetített lelkem vásznain” (Szandra May emlékezik a sivatagra), még ha sötét árnyalású keretet is, illúziószerű, de teljes világot vetítenek ki.
A Kinde-versek akkor lesznek igazán jók, amikor az alanyiság az erőltetettségtől, illetve az előnytelen henyeségtől megszabadulva, a sorok mögé bújik, ahol már az asszociációs dinamika veszi át a versvilág irányítását. Ez tulajdonképpen áthelyezi a hangsúlyt a nagybetűs Én-ről, illetve a versbeli narrációs énformákról a hangulati elemekre, amikor csak érzés van, hangulat, amint a gondolat versformát ölt. A laza háló, amelyet, mint említettük, a szerkesztés is néhol a magáénak tudhat, a gyermeki, gyermekversi játék és a mély gondolatiság ötvözését, a monologikus szerkezet és a dalköltészetre jellemző finom hangolás, illetve a beatdal-szerű fájdalmas világgá-kiáltás elemeinek egymásba-szövését is magába foglalja. A változatosság itt nemcsak a választott költői formák és témák körében, de a versekben felismerhető áthallások, átfuttatások gyakoriságában, a nyelvi zsonglőrködésben is meglátható. A képzavar, ami az első olvasatokban csupán képek egymásra zsúfolásának tűnhet, kellő hangulati erővel bír a burkolt, ki nem mondott regiszterek felismeréséhez is. Máshol ezek egyértelműen segítik a látomások és vallomások poézisét, amihez hozzájárul az említett érintkezési pontok nélküli képek egymásra helyezése is, vagy a tematikai rezignáltság (Tom Vanguard verse a bizonyosságról; Tom Vanguard stációi). A jól kidolgozott dallam nemcsak a Szandra May-versekre, de részben a háló másik fix pontjában, a Rózsavér-versekre is érvényes, komorabb tónusai jól érvényesülnek az elmélyülő gondolatiság kínzó rekeszeinek a felvillantásában (Rózsavér. A hasonlító; Rózsavér. Változat halódó virágra; Rózsavér. A végeérhető).

Nincs is eufórikus konklúzió szinte sehol a versek végén, helyette van az egész kötetet jellemzően ironia és cinizmus.
Azzal kezdtük, hogy a kötetet többirányú kettősség jellemzi. Ennek megfelel az is, hogy a kertmotívum, amely a Szandra May-versekben legalább annyira sokszínű, mint titokzatos jegyeiben van jelen, a teljes kötetet átszövő belső összefüggéseket is megkapóan jellemzi. Kusza dzsungel, pazar és élettel teli virágoskert, de viharvert és kihalt sírkert is, holt kövek és rángó gyökerek birodalma, amin „se lázadás se angyalok” nem segít, ahol csak csend honol, és amit ugyanakkor lehetségesen csak vízió, álom és illúzió övez. Akárcsak a vers, a versbeli megteremtett lét is sokszínű lesz, komor és elvágyódó, ennek megfelelően pedig a játék, mely a nyelvben vagy humorban oldódna, csak „cinikus és cinkos” lehet. De talán éppen e miatt mondható el igazán, hogy a létező kettősségek vonzásában-taszításában, önmaga kikristályosodó karakterisztikumában lesznek egyre ígéretesebbek a fejlődni/ felnőni látszó poézis egyéni darabjai. Akárcsak a felnőtt Szandra, ők is néha választanak, és néha eltűnnek: „s a próba jó: aki túléli, a jelölt / már dönthet, s válogatható.” Mindez említett összetettségében újraolvashatóságban, hangulati jegyekben, formai, képi és nyelvi sokrétűségben teszi a kötetet költészetileg nemcsak izgalmas és ígéretes, de értékes alkotássá.

BOKA LÁSZLÓ


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék